Múlt szombaton - immár második alkalommal - két 735-ös cserkésztestvéremmel, Danival és Joe-val, a Johanneum felé vettük az irányt. Mivel kerületünk fő célkitűzései között szereppel a generációk közötti kapcsolatok ápolása, az önkéntességre nevelés, ennek jegyében szerveztük meg a programot.

Az idős lakók ezúttal is nagy szeretettel vártak minket. Nusi, a "bandavezér" lelkesen elénk sietett, és pillanatok alatt összetrombitálta a többieket. Rövid tereprendezés után nekiláthattunk a havi "menünek": karácsonyi rénszarvasokat és síelő hóembereket készítettünk. A részfeladatok hamar kiosztásra kerültek: Daninak jutott a ragasztópisztoly-kezelő szerep. Az alkotás végére tízből tíz ujja szenvedett kisebb égési sérüléseket, kezdetnek nem is rossz arány. János, idős barátaink egyetlen lelkes férfi tagja vágta ki nagy szorgalommal a figurák "alkatrészeit", futószalagon érkeztek a többiekhez az agancsok, orrok, szemek és fülek.
Míg a kis figuráink kezdtek alakot ölteni, a hangulatfelelősök rázendítettek egy közös nótára. Nusi régen maga is cserkész volt, van még mit megtanulnunk tőle, és ő szívesen is adta át a tudását. Az alkotóműhely olyan lendülettel üzemelt, hogy az intézmény dolgozóinak is jutott egy-egy meglepetés.
Hamar eltelt a délelőtt, lassan át kellett adnunk a helyünket a finom ebédnek. Nem szívesen, hiszen újra egy felejthetetlen délelőttöt tölthettünk együtt. Vittünk, de sokkal többet hoztunk magunkkal. A lakók mosolyát, a felhőtlen közös nevetéseket és az örömtől csillogó szemek emlékeit. Induláskor így búcsúztak tőlünk: "Ugye visszajöttök minél hamarabb hozzánk?"

Hát lehet egy ilyen kérésre nemet mondani?