A korai ébresztő és cserkész verda megpakolás után pesti cserkész-barátnőmmel, Blankával az Aranyhíd felé vettük az irányt. Ott már vártak minket csapattársaim, és néhány lelkes kiscserkész. Nyolcat ütött az evangélikus templom órája, de még mindig nem jutottunk be az épületbe... Pár perccel később az intézmény vezetői jöttek elénk, mint kiderült, az ajtó nyitva állt, csak nekünk volt még nagyon reggel.


Szép lassan szivárogni kezdtek a kerület cserkészei, majd pedig fogyatékkal élő barátaink is megérkeztek a szélrózsa minden irányából. Főszervezőnk, Simonné Pungor Mária vezetésével megkezdődött a tereprendezés. Az idei Kelemen-nap témája a vakság volt, ennek jegyében találtuk ki a programokat.
Nagy örömünkre szolgált, hogy a Vakok és Gyengénlátók Vas Megyei Egyesületének csapata elfogadta a meghívásunkat. Bősze György és Berci, a labrador vezetésével a cserkészek a tornateremben akadálypályán mehettek végig. Berci gazdája, Gyuszi szeme fénye, a szól legszebb és legszorosabb értelmében. Csodálatos ajándéka a Jóistennek, hogy egy kutyát ilyen komoly feladatokra is ki lehet képezni.
A nap másik érdekes programjának a Sötét Szoba felfedezése bizonyult. Itt kipróbálhattuk, milyen a többi érzékszervünkre hagyatkozva boldogulni, ha a látásunkra nem számíthatunk. Asztalt terítettünk, cipőt fűztünk, látássérülteknek való tárgyakat tesztelhettünk. Párhuzamosan zajlottak kézműves foglalkozásaink. Újdonságnak számított a fülbevaló- és csipeszrepülő készítés, a legkitartóbbak nyakkendőgyűrű-fonásra is vállalkozhattak. Idén is sikert aratott a játék-szekció, vidáman telt az idő ebédig.
Délben meghozták a gulyást és – mindenki legnagyobb örömére – a kakaós csigát. Sajnos továbbra sem jutottunk dűlőre a kérdésben, miszerint: hogy finomabb a kakaós csiga: ha letekerve vagy hagyományos módon fogyasztjuk? Ennek ellenére az utolsó darab is gazdára – akarom mondani, gyomorba – talált.
A délután a közös játék és éneklés jegyében telt. Varga Kamill ferences rendi szerzetes testvérünk vezetésével citerán szólaltattunk meg ismert népdalokat, az érdeklődők ki is próbálhatták a hangszert. A nagyobb cserkészeink pedig Takács Szandrával, régi kedves mozgássérült barátunkkal beszélgethettek egyet. Ez egyikünk számára sem volt könnyű feladat, sok szeretetet és türelmet igényelt, de csodaszép élménnyel gazdagodhattunk általa.
A nap végére kellemes fáradtság vett erőt a társaságon, ismét olyan kincseket kaptunk, amit soha senki nem vehet el tőlünk. Jövőre ugyanitt folytatjuk, köszönjük mindenkinek a közreműködést és a sok-sok szeretetet!

Jó munkát!

Süle Beatrix (51.)