Izzasztó hegymenet, fantasztikus látvány, napsütés, októberi színek, 2070 méteres csúcs, emberfeletti teljesítmény

 

2019. 10. 12-én várt reánk a Schneeberg csúcsa 1500 méter szintkülönbséggel. A túrát a III. kerület hirdette meg, és akadtak is jelentkezők. Legtöbben Szombathelyről érkeztek, Sárvárról egy 7 fős különítmény indult, de volt veszprémi, győri illetékességű résztvevő is. Kora reggel már a Schneeberg melletti völgybe értünk. Fázós-hűvös hegyi parkolóban vettük vállunkra zsákjainkat és nekiindultunk a hegynek (majd’ megfagytunk).

Az út első fele izgalmas kapaszkodás a hegyek árnyékában. A szurdokban víz nem folyt, de azért nedves, csúszós köveken lépegettünk egyre feljebb a vadregényes sziklahasadékban, barlangok mellett. Bár néha létrák, láncok segítették a feljutást, nem volt kiépített, steril élmény a mászás, gyakran a sziklafalban kerestük a kapaszkodót.

Az első pihenőnél már vagy 600 méter szintkülönbséget megtettünk. Itt már ránk mosolygott a nap, és kísért is bennünket tovább. A következő szakaszon meredek erdei úton, sziklás emelkedőn küzdöttük magunkat egyre feljebb, hogy elérjük a következő köztes állomást. A meredeken emelkedő útról láthatóvá váltak egy hegyi pihenő színesre festett ablaktáblái. A Hütte teraszára ragyogott a nap, vígan falatozgattunk, rendeltük a hideg szörpöket. Lekívánkozott rólunk a ruhatárunk nagyobbik része, bár ebben bizonyára nem csak a kedvező időjárási viszonyok játszottak szerepet (csatakosra izzadtuk magunkat). Indulás előtt többen felmásztunk a fogadó mellett álló, drótkötéllel kiépített magas sziklára is. A mászás is nagy élmény volt, fent pedig hihetetlen körpanoráma nyílt a sárgás októberi levelekkel ékesített hegyoldalakra.

Némi hezitálás után végül mindenki nekiindult a csúcsnak. Sokan voltunk, úgyhogy több kisebb csoportban haladtunk előre. A lombkoronás fák közül lassan a fenyők birodalmába értünk. Minden lépés följebb-följebb emelt bennünket, hogy aztán nagy nehezen elérjük a törpefenyőket. Itt szinte végeláthatatlan kanyargással mentünk, csak mentünk tovább és tovább, míg végre előbukkant a hegy teteje. Ahogyan túravezetőnk, Viktor fogalmazott: ez egy sunyi hegyoldal. Azt hiszed, itt van előtted a cél, „hiszen ez már semmi” - gondolod, de még majdnem egy órát kapaszkodsz felfelé, mire fölérsz. És úgy is lett.

Az utolsó szakaszon már nincsen árnyékot adó fa, de még bokor sem, a hegyoldalt csodálatos hegyi fűfélék, sziklakerti növénykék borítják (no meg egy kis hó), és a sziklás ösvény cikkcakkban vezet egyre feljebb. A hegyet leghamarabb meghódító csapat már jócskán kipihente magát, mikor az utóvéd nagy örvendezés közepette megérkezett. Előkerültek a csúcscsokik, fényképek készültek, volt, aki napozott, repült egy-két hógolyó, hóember(ke) készült. Aztán össze kellett trombitálni a társaságot, indulni kellett lefelé, hogy ki ne csússzunk az időből.

Bizonyára a lefelé menetnek is megvan a maga szépsége. Ha jobban belegondolok, igazából délután indultak be a nagy beszélgetések, a vidám sztorizások, s talán ezek is segítettek megmozgatni a lefelé menetben is nagy terhelésnek kitett ízületeket. Mindenki saját maga tapasztalta meg, hogy milyen reakciót vált ki a több órás ereszkedés izmaiból, térdeiből, de nem voltunk hiányában másokat segítő, fáradtakat biztató sokféle gesztusnak sem. És végül leértünk. Igaz, kicsit később, mint kellett volna, a végén már lámpát gyújtva, mert ránk sötétedett, de leértünk és a buszon már nyalogathattuk a sebeinket. Haza pedig már időben értünk.

Hála a szép napért!

Grodvaltné Martos Veronika
58. Hollós Mátyás Cserkészcsapat